Evita: Madonnától Rachel Zeglerig

Az Evita Eva Perón felemelkedésének erősen dramatizált történetét meséli el – az ambiciózus fiatal argentin nőtől egészen addig az időszakig, amikor Juan Perón elnök feleségeként az ország első asszonya és egyik legmeghatározóbb közéleti személyisége lett.

Andrew Lloyd Webber és Tim Rice musicalje először 1976-ban jelent meg konceptalbumként, majd két évvel később a londoni West End színpadára került. Szinte teljes egészében énekelt formájával és azonnal felismerhető zenéjével a szerzőpáros egyik legjelentősebb közös munkájává vált.

Az albumtól a színpadig

Az Evita album 1976 novemberében jelent meg, Eva szerepét Julie Covington énekelte fel. Két évvel később a színpadi produkció a londoni Prince Edward Theatre-ben mutatkozott be, Elaine Paige-dzsel a címszerepben.

A musical már a kezdetektől személyes történetet kapcsolt össze az ambíció, a hírnév, a hatalom és a nyilvános imázs témáival – olyan motívumokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy a különböző rendezések és Eva különböző megformálói mindig másképp közelítsenek a történethez.

Számomra éppen ez az újraértelmezhetőség az egyik oka annak, hogy az Evita mindmáig ennyire izgalmas maradt.

Madonna és a film

A musicalt Alan Parker 1996-os filmadaptációja ismertette meg még szélesebb közönséggel. Eva Perónt Madonna, Chét Antonio Banderas, Juan Perónt pedig Jonathan Pryce alakította.

Madonna kiválasztása Eva szerepére már jóval a film bemutatója előtt vitákat váltott ki, különösen Argentínában, ahol Eva Perón továbbra is rendkívül jelentős politikai és kulturális személyiségnek számított. A peronista mozgalom egy része ellenezte a forgatást, Buenos Aires utcáin pedig Madonna és Alan Parker rendező ellen irányuló tiltakozó graffitik jelentek meg.

Madonna intenzíven készült a szerepre. Argentínai tartózkodása alatt olyan emberekkel találkozott, akik személyesen ismerték Evát és Juan Perónt, és igyekezett minél jobban megérteni Eva személyiségét és életét.

Ez a döntés egy szélesebb kérdést is felvetett: vajon a világ egyik legnagyobb popsztárja képes lehet-e helytállni egy olyan szerepben, amely addigra már olyan musicalszínésznőkhöz kötődött, mint Elaine Paige vagy Patti LuPone?

Éppen ez a kérdés is hozzájárult ahhoz, hogy a film ekkora eseménnyé váljon.

Madonna „Don't Cry for Me Argentina” előadása a film egyik meghatározó pillanatává vált. A kifejezetten a filmváltozat számára írt „You Must Love Me” később elnyerte a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjat.

Egy új Evita a London Palladiumban

Közel három évtizeddel a film után, 2025-ben az Evita Jamie Lloyd új rendezésében tért vissza a londoni West Endre.

Eva szerepét Rachel Zegler, Chét Diego Andres Rodriguez, Juan Perónt pedig James Olivas alakította. A produkció 2025 júniusától szeptemberéig volt látható a London Palladiumban.

Lloyd egészen másképp közelített a musicalhez, mint egy hagyományos, korhű történelmi rendezés.

Az 1940-es és 1950-es évek Argentínájának részletes megidézése helyett markáns fényeket, erőteljes koreográfiát, élő zenét, kamerákat és helyenként egy modern koncert hangulatát idéző színpadi világot használt.

Mindez még inkább előtérbe helyezte Evát mint előadót és közszereplőt – egy nőt, akinek nyilvános képe fokozatosan szinte ugyanolyan fontossá válik, mint maga az ember, aki mögötte áll.

Az erkély, amelyről mindenki beszélt

A produkció legtöbbet vitatott ötlete a „Don't Cry for Me Argentina” alatt valósult meg.

Rachel Zegler ugyanis nem a Palladium színpadán énekelte el a dalt. Ehelyett kilépett a színház valódi külső erkélyére, és az Argyll Streeten összegyűlt tömegnek énekelt.

A fizető közönség eközben a színházon belül, élő közvetítésben, egy képernyőn követte az előadást.

A nézők nagyon eltérően reagáltak erre a megoldásra.

Voltak, akik azt kérdezték, miért a színházon kívül történik a musical egyik legismertebb pillanata, miközben ők odabent csak egy képernyőn láthatják azt.

Mások rendkívül hatásosnak tartották az ötletet – és egyben tökéletesen illőnek egy olyan musicalhez, amelyben a hírnév, a nyilvános imázs, a politikai látvány és egy közszereplő tömeghez fűződő kapcsolata ennyire fontos szerepet játszik.

Az akkori sajtó mindkét reakciót megörökítette.

Számomra éppen ez a feszültség volt az egyik oka annak, hogy a produkció ennyire érdekesnek hatott.

A zene, az Evita szíve

Bármennyire is különböznek egymástól az egyes rendezések, a zene továbbra is az Evita szíve marad.

A „Buenos Aires”, az „Another Suitcase in Another Hall”, a „High Flying, Adored” és természetesen a „Don't Cry for Me Argentina” jól mutatják, miért maradt Lloyd Webber és Rice zenéje közel öt évtizeddel a musical megszületése után is ennyire könnyen felismerhető.

A dalok nem csupán kísérik Eva történetét. Végigkövetik ambícióit, nyilvános képének átalakulását és azt a világot, amely fokozatosan kialakul körülötte.

És minden új előadó valami mást visz bele ezekbe a dalokba.

Eva sokféle arca

Lenyűgöz, hogy Eva mennyi különböző értelmezést kapott már a színpadon és a filmvásznon.

Elaine Paige, Patti LuPone, Madonna és Rachel Zegler mind másképp közelítették meg a szerepet, miközben az Evita központi története továbbra is felismerhető maradt.

Minden egyes értelmezés óhatatlanul megváltoztatja azt is, ahogyan Evára tekintünk.

Rachel Zegler alakításával számomra az Evita teljesen újnak hatott.

Úgy ültem be a színházba, hogy jól ismertem a híres dalokat és a Madonnával készült ikonikus filmváltozatot is. A történetet élőben megtapasztalva azonban sokkal erősebben éreztem, milyen ereje van annak, amikor Eva felemelkedését, ambícióit és átalakulását közvetlenül előttünk látjuk kibontakozni.

A Palladium produkciójának léptéke, a koreográfia, a fények és Rachel Zegler alakítása olyan közvetlen erőt adtak a történetnek, amelyet a film nézése közben soha nem tapasztaltam.

És talán éppen ezért maradt az Evita ilyen időtálló musical: minden új Eva egy újabb lehetőséget kínál arra, hogy más szemmel nézzünk a legenda mögött rejlő nőre.

Jamie Lloyd Evita-rendezése 2025. június 14. és szeptember 6. között volt látható a London Palladiumban.